Börzsönyről

A Börzsöny-hegység területe összesen 600 km2. Jórészt vulkanikus eredetű hegyvidék. Alapja homokos-agyagos tengeri üledékekből áll, amelyekre később nagy tömegű vulkanikus anyag rakódott. A kitörések centrumát a Nagy Inóc (813 m) és a Nagyhideg-hegy (865 m) környékén sejtik. A Börzsöny alaktani (morfológiai) arculata a középső részeken tönkmaradvány-hegység, amelyet belső medencék (Márianosztrai-, Kóspallagi-, Királyréti-, Szokolyai-kismedence) valamint a peremeken centrifugális irányú völgyek tagolnak. A délnyugati peremi öblözetekben néhol fiatal tengeri üledékek is lerakódtak (lajtamészkő). A 600 méter fölötti szinteken kiterjedt jégkorszaki kőtengerek és kőfolyások maradtak vissza.

A hegységet három részre oszthatjuk. A Kemence-pataktól északra levő rész legmagasabb pontjai: a Kőember (613 m) a Bugyihó-hegy (632 m)és a Kámor (662 m).
A Kemence-patak völgyétől délre az említett kismedencék soráig terjed a hegység központi része (“Magas Börzsöny”), ahol a legmagasabb csúcsok meghaladják a 800 m-t is. Legmagasabb a Csóványos (939 m), amelyet az erózió – denudációs – folyamatoktól kialakított gerincút köt össze a Nagyhideg-heggyel (865 m) és a Nagy-Inóccal (813 m). A Csóványos Magyarország huszadik legmagasabb csúcsa, magasságában csak a Mátra és Bükk hegység csúcsai előzik meg. A Magas-Börzsöny eme központi vonulata körül csoportosulnak a 700 méter körüli csúcsok, a 703 méteres Nagy-Mána (vagy Nagymanna), a 725 méteres Miklóstető, a 741 méteres Várbükk és a 737 méteres Magas-Tax. A Csóványos közelében lévő “Magosfa” pontról tiszta időben kiválóan látható a Magas-Tátra és környezete.
A kismedencék és a Duna közötti déli rész 300-400 méter közötti hullámos, alacsony hegység, amelyből a Dunára meredeken letekintő Hegyes-tető (481 m), Szentmihály-hegy (485 m), valamint az Ipoly-völgyre néző Nagy-Galla (479 m) emelkedik ki.

A hegység éghajlata a magassági övezetek szerint tagolódik. A középső, magashegységi területen az évi középhőmérséklet 3-4 fokkal az országos átlag alatt van. A hegység átlagában 8 Celsius fokra tehető.

A csapadék átlag 700 mm, de nagy különbség van a nyugati, a csapadékszállító szelekkel szembenéző lejtők és az ezektől elfordult keleti lejtők csapadékmennyisége között. Ez okozza, hogy a nyugati lejtők bővebb vizű patakjai mélyebben vágódtak hátra, mint a keleti lejtők felé haladók. Az esős időszakban működő nagyszámú forrás a száraz nyár és ősz idején alig ad vizet, és a sűrű völgyhálózat vízerei is gyakran kiapadnak.

A hegység vízfolyásai a magasra emelt középső területről sugarasan tartanak a peremek irányába. A Börzsöny északról és nyugatról körülölelő Ipolyba folyik le a drégelypalánki Hévíz-, a bernecebaráti Nagyvölgyi-, és a Kemence-patak (ez utóbbi a hegység leghosszabb vízfolyása), tovább délre a Börzsönyi-patak, majd a Damásdi-patak. Délen a Dunába folyik le a Malomvölgyi-, Morgó- és Nagyvölgyi-patak. A keleti lejtőkről csak egy jelentősebb vízfolyás ered, a Lókos-patak, amely kanyargós útján szintén az Ipolyhoz igyekszik.

A Börzsöny növényvilágára főként az erdőségek jellemzők. Legnagyobb kiterjedésűek a bükkösök, de szórványosan az egész hegységben gyertyán is található, a legfelsőbb régiókban pedig a bükk fölött a magaskőris alkot erdőségeket. Az előhegyeken a tölgy az uralkodó; a hajlatokban kocsányos tölgyet, szárazabb helyeken csertölgyet, a déli meredek sziklás lejtőkön molyhostölgyet találunk.

A hegység néprajza is igen gazdag. Alig néhány évtizeddel ezelőtt még rendkívül érdekes és színes világ tárult fel az Északi-hegyvidék falvait felkereső utasember előtt. A paraszti élet talaján századokon át virágzó sajátos kultúrát, a népi ízlés különböző művészeti alkotásokban, a népi építészetben, bútorzatban, népviseletben, fazekasságban és fafaragásban tájanként változó emlékeit csodálhatta meg.
A sajátos falusi életforma felbomlása azonban az elmúlt évtizedekben ezen a vidéken is meggyorsította a paraszti kultúra külső jegyeinek gyérülését, sok esetben pedig a pusztulását. A sajnálatosan gyorsan ható folyamat ellenére mégis ezen a területen találkozunk – a Dunántúl egyes vidékeit kivéve – a népművészet legtöbb emlékével.
A felföldi népi építészet sajátosságait az építkezéshez felhasználható helyi anyagok határozták meg elsősorban. Évszázadokkal ezelőtt összefüggő erdőségek borították a hegyeket, ezért a palócházat fából építették.
A palóc vidék lakossága általában szalagtelkes rendben települt (Bernecebaráti községben jól megfigyelhető!). A falvakban fellelhető csoportos telkek érdekesen színezik a szalagtelkes, fésűs beépítést. Ebben az ősi hadas település nyomait lehet felismerni. Az egy hadba tartozó rokon családok telkei, házai – a falun belüli első foglalás jogán – egy “haj”, fedél alatt települtek. A közösen gazdálkodó családszervezet igénye szerint általában tágas szobák épültek, amelyekhez kürtős, kemencés, pitvaros, kamrás helyiségek tartoztak.
A népi építkezés sajátosságai lelhetők fel a palóc népcsoport egyházi jellegű építkezésein is. Jórészt fából építették a harangtornyokat, haranglábakat.
Az erdők rohamos kivágásával ezen a tájon is a helyben kitermelt kő, majd a téglaépítkezés szorította ki a a faanyagot, az Alfölddel érintkező vidékeken pedig a sárépítkezés is meghonosodott. A szobákat keményfából faragott, egyszerű bútorokkal rendezték be. A székek, padok támláját áttört betétekkel díszítették, de a festett bútor is nagy területen elterjedt.
A palóc népviselet a sok, rövid szoknya jellemezte. A díszes fejkendők és főkötők elengedhetetlen tartozékai a palóc viseletnek. A palóc férfi inges-gatyás öltözete azonban egyszerű volt. A viseletben a szerény tartózkodás és a túlzó pompa egyaránt fellelhető.
Tájház található Bernecebarátiban és Kemencén is, ahol a helyi népviseletet, használati tárgyakat tekinthetjük meg.